Egy szem só

Utolsó reggelén Polly a város végére repült. Ott egy kis fehér világítótorony áll a tengernél, egy kerek templom mellett. Innen a város megint olyan volt, mint egy hajó.

On her last morning, Polly flew to the end of the town. A small white lighthouse stands there by the sea, next to a round church. From here, the town looked like a ship again.

A halászcsónakok egyenként elhagyták a kikötőt. A toronyban megszólalt a harang a tetők fölött. A téren a hegedűs férfi egyedül állt az első fényben.

The fishing boats left the harbour one by one. The bell in the tower rang over the roofs. On the square, the man with the violin stood alone in the first light.

Polly még érezte egy szem só ízét. Tenger, nap és türelmes kezek készítették, ugyanúgy, több mint hétszáz éve. Ezt a fehér várost a só építette.

Polly still tasted one grain of salt. Sea, sun and patient hands made it, the same way for more than seven hundred years. Salt built this white town.

Egyszer körberepülte a várost. Aztán felemelkedett a reggeli széllel. A kőhajó kicsi lett mögötte. Előtte a tenger széles és fényes volt.

She flew once around the town. Then she rose on the morning wind. The stone ship grew small behind her. The sea in front of her was wide and bright.